Fogtudomány története - fogtudomány

Keresés
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

A fogtudomány kezdetei és története a XX. századig


A mai tudományos kutatások bebizonyították a Kr. e. 2000 körüli időkből származó babiloni ékírásos táblákról, hogy már az ókori emberek is ismerték a fogfájást, amelyről azt feltételezték, hogy fogszú, vagyis egy féregállatka okozza. Az egyiptomi múmiák halottkultusza ad bepillantást az ókori egyiptomiak szájába és fog gondjaik kezelésébe is. A mentét már ismerték az egyiptomiak is, így használták szájuk ápolására. A fogszuvasodás és a különböző fogágybetegségek nyomai felfedezhetők a múmiák fogazatán. A múmiák állkapcsában aranydróttal rögzítették a kihullott fogakat, hogy az öröklétig legyenek fogaik. A fogfájást természetes szerekkel próbálták kezelni, a töméseket kőporból, gyantákból, malachitból és növényi magvakból készítették. A kezelést öblögetések, rágnivalók és varázsigék elmondása egészítette ki.

A görögök, Kr. e. előtt 900 táján a fogorvoslásban már sok tapasztalatot szereztek. Felfedezték, hogy az élelem és a nyál közösen pusztítják a fogakat. A húzás nem volt gyakori művelet, csak a kimozdult fogat távolították el, amelyhez fogót használtak, ha kézzel nem ment. A szuvas fogat általában kiégették. A pótlásokat, elefánt- és marhacsontból faragták, de készült aranyból és ezüstből is, vagy halott emberekből származó fogból. Az etruszk, föníciai és görög sírokban dróttal rögzített fogpótlásokra leltek a régészek. A rómaiak már sok módszert elsajátítottak az etruszkoktól, így a császárság idején a fogtechnikai tevékenység már önálló foglalkozássá vált. A római fogorvosok már használtak fúrót és fogót, fájdalomcsillapítóként pedig ópiumot, hogy segítsenek a foghíjasokon. A Római Birodalom bukása után a bizánci kultúra átörökítette az elődök fogászati módszereit, pl. a római Cornelius Celsus írásait a középkori Európába, de valójában továbbra is csak a népi gyógyászat maradt megoldásnak, mint pl. a beléndekes füstölés, az érvágás és a piócás kezelés. A legbiztosabb módszer az volt, ha megvárták, hogy a fog kilazuljon magától, és akkor már nem is kellett kivenni, hiszen kiesett.


A XIV. században a foghúzást, ún. dentator-ok, vagyis foghúzásra szakosodott borbély-sebészek végezték, főleg Franciaországban, ahol a fogászat fejlettebb volt, mint a világban bárhol. A XVIII. században az utazó felcserek segítettek a fogfájósokon. Ha, valakinek épp akkor fájdult meg a foga, amikor a „doktor” azon a vidéken járt, akkor „szerencséje” volt. A felcsernek vagy borbélynak aneszteziológus segéd hiányában a gyorsaság volt a legfőbb erénye. A hagyomány szerint a fogkefét egy kínai találta fel valamikor a XVI. században. Európában a fogkefét több mint 200 évvel ezelőtt fejlesztették ki először, faragott csontba illesztett lószőr segítségével. Az angolok is használtak fogtisztítót, az első ismert angol fogkefe 1780-ból származik Londonból, faragott csontból és malacsörtéből készült. Érdekességként megemlítjük néhány híres személyiség fogápolási eszközét, pl. Napóleoné is fenn maradt.

A XIX. században nagy előrelépés történt a fogászat területén. Az Egyesült Államok vette át a vezetést, ott fejlesztették ki a legtöbb speciális fogászati eszközt. Az első ún. fogászati fúrókat kézzel működtették, a fogorvos az ujjai között pörgette a fúrót, vagy egyik kezével forgatta a kart, és a másikkal irányította a fúrót. 1869-ben, a varrógép mintájára, létrehozták az első lábbal hajtható fogorvosi fúrógépet. De, nagyon hamar, egy évvel később, 1870-ben, amikor már általánosan elterjedté vált az elektromosság a háztartásokban, kidolgozták az elektromos fúrót Amerikában. Ezt addig használták, amíg fel nem találták a levegőturbinás fúrót, 1950-ben. A mai modern, turbinás fúrók 400000 fordulat/perc körül forognak, nagy hűtéssel, elszívással megkönnyítve ezzel a fogak fúrását, csiszolását, és csökkentve a kellemetlenségeket.

Érzéstelenítés, röntgen – Az altatást, fájdalomcsillapítást a XIX. század végén vezették be. Először kokaint és nitrogén-dioxidot (nevetőgázt ill. kéjgázt) használtak. 1844-ben egy new york-i fogorvos, Horace Wells egy véletlen baleset kapcsán jött rá a nevetőgáz fájdalomcsillapító hatására. Egy kollégáján próbálta ki sikeresen egy foghúzás alkalmával, aki nem érzett fájdalmat. Majd harminc évvel később, 1876 után, kezdték a fogorvosi beavatkozásokat érzéstelenítésben végezni, általában éterrel és a kloroformmal hajtották  végre a fájdalmas foghúzásokat. 1895-ben Wilhelm Röntgen felfedezte a róla elnevezett sugarakat, így a másik nagy előre lépés a fogászati gyakorlatban a röntgensugár alkalmazása volt, amellyel lehetővé vált a foggyökerek és a szuvasodások állagának felderítése. Ezzel az eljárással, illetve a beteg állkapcsáról készült felvétel segítségével, egy Walkhoff nevű fogorvosnak, 1896-ban sikerült meghatároznia egy gyulladt fog gócainak körvonalait.


A magyar fogászat története


Ha röviden vázolni akarjuk a magyar fogtudomány lényegét, fejlődését, akkor először a népi gyógymódokról kell szólnunk. Az egyszerű falusi emberek háziorvosságokat használtak. Ezeket a népi gyógymódokat általában a falusi papok szedték össze, és jegyezték le az adott korban.  Ilyen volt például, akiről feljegyzés maradt,  Szent-Mihályi Mihály a lotzsonádi plébános, aki 1791-ben adta ki a Házi-Orvosságok című könyvecskét. Ahogy írja, lelkipásztori hivatala ideje alatt összegyűjtött tapasztalataiból és mások elbeszéléseiből állította össze a faluban élőknek segítségül a háziorvosságokat. Részletesen ír a száj rothadásáról, a fogfájásról. Nagy szerepet tulajdonít a vöröshagymának és a fokhagymának, amely a fog „féreg” ellen nagyon hatásos. „Fog-vonást” (húzást) pedig csak akkor lehet elvégezni, ha már nem fáj a fog és a dagadás is leapadt. Vérzés esetén szorítókötés és ecetes víz ajánlatos, de a legjobb, ha tisztán tartják a szájukat és a fogukat az  emberek. Szent-Mihályi Mihály azt is taglalja füzetében, hogy melyik virág vagy fű alkalmas a fogfájás csillapítására. Tehát a prevenció segíti elő, hogy a borbélykéztől messze kerüljenek.

De mások is jelentettek meg ún. füveskönyveket, amelyek a házipatikák létrehozásához nélkülözhetetlenek voltak. Ilyen volt például Csapó József debreceni orvosnak a gyűjteménye 1792-ből, amelyben a virágok és füvek nevét alfabetikus sorrendben írja le: a növények nevét népi, latin, francia és német nyelven, utána azok alakját, lelőhelyét, majd belső és külső hasznosságát részletesen. Ezek a gyógyulást szolgáló könyvek nemcsak a felnőtt lakosság számára készültek, hanem az iskolás gyerekek számára is, mint például a katekizmus egészséget tárgyaló könyv is, amelyet Kiss József udvari orvos írt. Ez a könyv kérdés-felelet formájában tanítja meg a gyerekeknek, hogyan lehet az egészséget becsülni, megőrizni. A háromszáz kérdésből kettő foglalkozik a fogazattal. „Mitől kap a gyermek, úgy közönségesen, mint minden ember rossz fogakat? Ha piszkos a lakószobája, ha igen melegen eszi az ételt, italt, ha puncsot gyakran eszik, ha sokat piszkálja a fogát, ha fogporral gyakran dörzsöli ínyét és fogait, ha melegen fedi fejét”. Tehát a kor válasza a kérdésre még mai is aktuális. A mechanikai szennyeződés, a fizikai ártalmak, az édesség káros a fogakra. Másik kérdés azzal foglalkozik, mit kell tenni, hogy jók maradjanak a fogai a gyermeknek? Étkezés után szorgalmasan kell mosni a fogat, sokat kell friss levegőn tartózkodni és kávéra, édességre nem kell vágyódni.

1789-ben indul meg a Mindenes Gyűjtemény, e periodika célja, hogy közhasznú dolgokról ismeretanyagot nyújtson köznapi szinten. Így a fog-fájás ellen próbált háziorvosságról, a fogak tisztaságáról, az emberek egészséges nevelkedéséről ad részletes tájékoztatás. Az 1800-as években az ország lakóinak fogkezelése gyakorlatilag az öngyógyításra épült, de voltak ún. „segítők” különböző szakmájú, illetve vállalkozó emberek, akik a fogfájáson próbáltak segíteni népi gyógymóddal, vagy speciális szerszámmal. Ilyen segítők a következők:

A lithotomusok, a Balkán félszigetről érkező „görög herélő doktorok” medicus testiculorum, sebészi munkát végeztek. Mária Terézia 1759. május 29-i rendeletében engedélyezte ezen mesterek működését, azzal a megkötéssel, hogy mesterségükön kívüli sebészetet nem végezhetnek. Ennek ellenére ők is részt vettek a fogak gyógyításában.

A vásári foghúzók, akik megszabott helypénzt, taksát fizettek vásárok idején, s egyik faluból a másikba vándoroltak. A foghúzást nagy közönség előtt végezték, a látványosság ezért sok embert vonzott.

A kuruzslók nagy előszeretettel kezelték a fogfájós betegeket. Mária Terézia 1768-ban rendelte el a boszorkányperek teljes beszüntetését, de addig sok „boszorkányt” égettek meg, akiknek gyakran bűneik közé tartozott a sikertelen gyógyítás, vagy foghúzás. Például Tamás Zsazsát 1741-ben égették meg olyan foghúzás miatt, amelybe a páciense belehalt. A fogak orvoslása sohasem tartozott a régi időkben az orvosi tudományhoz, legmagasabb képzettséget a sebész-céhekben szerezhették a borbély-sebészek. Magyarországon az első sebész céhek a 18. század elején alakultak meg, például Budán (1703), Debrecenben (1735), Pápán (1750).

Plenk József Jakab
(1739
1807) 1777-ben adta ki az első magyarországi fogászati tankönyvet Doctrina de morbis dentium ae gingivarum, amelyben a fogászatot önállóan tárgyalja és a fogászat minden ágára: az anatómiára, fejlődéstanra, protetikára, konzervatív kezelésre, szájsebészetre, sőt orthodontiára is kiterjed. A négy fejezete: morbi dentium, gingivarum, alveolarum és morbi sinuum maxillarum. A mű, mondhatni megelőzve korát, tudományos alapossággal, orvosi szemlélettel készült: indikációs és kontraindikációs rendszerbe foglalva. Plenk a klasszikus képzettségű orvosokat akarta a fogászat művelésére megnyerni. Ennek érdekében a tárgyat a tudományos világ nyelvén, az orvosok képzettségéhez méltó alapossággal, részletességgel és rendszerességgel tanította.

Az újkori fogászat megalapítója a francia Pierre Fauchard 1728-ban jelentette meg a fogászati tudomány kétkötetes alapművét (Le chirurgien dentiste ou traité des dents), amelyet 1733-ban németre fordítottak, majd több kiadást ért meg. Annak ellenére, hogy korszerű tudományos szemlélettel alapvető európai művet írt Pierre Fauchard, amelyet később sok nyelvre lefordítottak és alkalmazták az egyetemi oktatásban is, a magyar Plenk József Jakab mégis szakított ezzel a gyakorlattal és önállóan írta meg fogászati könyvét. Az első fogászati könyvéhez képest ez egy kisebb lélegzetű mű volt, és tudományos értéke sem volt azonos, mégis ez lett első egyetemi engedéllyel rendelkező fogászati tankönyv. Plenk orvosi szemlélete, irodalmi tájékozottsága messze meghaladta korát, munkáiból egyértelműen kitűnik, hogy valóban ő volt az első hazai stomatológus. A könyv újszerű és tudományos értékű volt. Az első fejezet a fogak kialakulásával, fejlődéstanával foglalkozik. Idézet a könyvből: „Az előtörés oka a »vis vitalis« vagyis az életerő, amely elindítja a fogakat a szájüreg felé. Ha nagy ez az erő, előbb jönnek ki a fogak, ha kisebb, akkor időben később indul el a fogzás. Helyük meghatározott, de akadhat olyan rendellenes helyen növő fog is, amelyik a szájpadláson tör utat magának, vagy más nem a megszokott helyen. Lehetnek szám felettiek és hiányosak is.” A protetikának nagy szerepet tulajdonít, mert szerinte minden foghiány megköveteli a fogak pótlását. Tehát a helyreállító protetika híve, amelynek segítségével a rágóképességet kell optimalizálni. A hiányzó fogakat elefántcsontból vagy víziló csontjából faragták ki. Az így elkészült fogakat pecsétviasszal és fonalakkal rögzítették a szomszédos fogakhoz. Elhunyt emberek fogát is felhasználták, valamint az élő emberek
főleg szegények kihúzott fogával pótolták a hiányt. Idézzük fel Victor Hugo: A nyomorultak c. könyvéből azt a részt, amikor plasztikusan írja le a kis Cosette anyjának nyomorát. Ahhoz, hogy kislányát el tudja látni először a haját vágatja le és adja el parókának, majd a felső első ép metszőfogait, hogy gazdag embernek beültessék az ép, egészséges, frissen húzott fogakat. Ezek voltak az első implantációk. A donor kora nem lehetett több negyven évnél, a befogadó pedig 24 évnél. Ezt a kort tartották optimálisnak ahhoz, hogy sikeres legyen a beültetés. A beültetett fognak azonosnak kellett lenni a kihúzottal. A konzervatív fogászatban a dentis plumatio azaz fogtömés anyaga az arany és ólomlemezek voltak. Csak metsző-, szem- és kisőrlő- fogakat tömtek, tehát a rágófogakat nem konzerválták. Kontraindikált volt a fájdalom és a különösen nagy lyuk. A tömőanyag lemezkéit a szűk nyíláson a cavitásba behelyezték és kis műszerrel egymáshoz tömörítették, végül a tömést limával (reszelővel) elsimították. A tömés után fellépő gyakori a fogfájás miatt, annak mértéke szerint a tömést újra kivették és megvárták, amíg a fájdalom elmúlik (az akut pulpitisből a necrosisba), vagyis  amíg az ideg elhalálásába ment át a gyulladásos folyamat. Szájsebészeti beavatkozásoknak számítottak a foghúzás vagy dentis evulsio. Indikációja: a fájdalom, ha a szuvas fog egyenetlen szélei felsértette a szájat, nyelvet, ha az állcsontokat megbetegítette (fistula, epulis, prulis). Kontraindikáció: ínygyulladás, ólommérgezés, scorbut voltak.

A magyar fogorvoslás egyik megalapítója Zurbrucken Mihály, 1763-ban írta meg latin nyelven doktori székfoglaló disszertációját Odontalgia címmel, amikor az új állása elfoglalásakor Chemnitz városban kezdett dolgozni a bécsi egyetem után. A disszertáció három részből áll: a fogak és az íny bonctana, a fogfájás okai és a fogfájás gyógykezelése.

A 18. század első felében Miskolczy Ferenc győri chirurgus (sebész), a sebészi irodalom egyik hazai úttörője Norr Erhard, Chirurgischer Wegweiser (1706) című munkáját fordította le magyar nyelvre. A könyv magyar címe: Manuale chirurgicum, avagy chirurgiai útitárs. Ez volt az első magyar nyelvű, sebészeknek való tankönyv. A könyv kilenc fejezetből áll, a fogászati témákat együtt tárgyalja a sebészettel. E könyv sokkal szegényesebb, korszerűtlenebb volt, mint a kor európai tudományosságában elfogadott és megírt francia Fauchard-kézikönyv, mégis hosszú évtizedekig forgatták ezt a kézikönyvet borbélyok és sebészek. A tábori sebészláda leltárából megtudjuk, milyen eszközöket használtak ebben az időben a fogak eltávolításához. „Szájhoz való instrument: sráf (sróf) fog-vonó, pellikán, ketske-láb, fetskendő, nyelv-emelő, golóbits-húzó-kalán, flastrom-kenő-ispót, olló.”

Rácz Sámuel
(1744
1807) az első, aki az Egyetemen magyar nyelven tartotta meg előadásait. Rácz a műveletlen, falusi borbélyok szellemi és erkölcsi színvonalát akarta az orvosi szinthez közelíteni, az általuk űzött mesterséget tudománnyá alakítani. Ha figyelembe vesszük a korabeli statisztikát, mely szerint Magyarország lakosságának több mint 80%-a paraszt, jobbágy, akkor igazat kell adnunk Rácz felismerésének, hogy a tömeges gyógyítás igénye a borbélyszinten realizálódik e korban. Könyvei magyar nyelven jelentek meg. Az Orvosi oktatás c. könyvének előszavában a fogfájás ellen a következőket tanácsolja: laxativa, ecetes kovász. A gyógyszerek összetételét latinul is és magyarul is megadja. „Az odvas fogba szegfűolajat (caryophyllus offic.) ajánl. Ha a fog kihúzása után a vérzés nem akar elállni, akkor fele erős ecetet és fele erős égetett-bor a szájba tartva sokat használ, de legjobb ruhát tépni rá, és bészorítani, némelykor a kihúzott fogat visszatenni, nyomás alatt tartani.” Tehát kompresszió un. szorító kötést kell alkalmazni. Rácz ezeket az ajánlott gyógymódokat régi tapasztalatok alapján írta. Következő nagylélegzetű műve Rácznak a Borbélyi tanításoknak háromkötetes műve. Azokat a tudományokat foglalja össze, amelyek a borbély-sebész vizsgának tananyaga.

Csak a nemesek és a jómódúak engedhették meg magunknak, hogy fogászati kezelésre Bécsbe menjenek. A magyarországi fogellátás kezdetlegessége miatt a főleg Bécsben dolgozó fogdoktorok ún. vendég fogorvosként néhány hónapot Budán vagy Pesten dolgoztak évente. Ezzel új piacot teremthettek a fogászati termékeiknek is. Ezek a fogászok csak időszakos munkaengedéllyel rendelkeztek, így nem voltak részesei a magyar orvosi hierarchiának, így nevük nem került bele a korabeli címtárba sem, ezért hirdetéseket helyeztek el a lapokban, hogy nevüket nyilvánosságra hozzák. Lássunk egyet az akkori sajtóból. 1798-ban, a bécsi végzettségű és elismert fogász testvérek Johann és Karl Meyer nagy gyakorlattal rendelkező fogászok egy rendelőben dolgoznak a Christopher Patikában, a Waissner utcában. A két testvér rugalmasan egyezett meg egymással: a betegek szabadon választhatták meg kezelő orvosukat. A hirdetésükben megfogalmazott és felajánlott kezelési lehetőségek között elsősorban a foghúzás áll, de letört fogakat és fogcsonkot is kezelnek, mindezt a legújabb módszerrel – hirdetik. Meyerék foglalkoznak fogfájással és saját gyógycseppeket javasolnak, valamint fogport és szájvizet a fog és íny védelmére és tisztítására. A kezelés nem csak húzásból áll. Fogtömést is végeznek, ami megakadályozza a romlást, és megszünteti a rossz illatot, de az ehhez felhasznált kémiai anyagokat nem említik. Hirdetik a károsodás nélküli fogfehérítést, és a fogkihullást okozó fogkő-eltávolítást. 1817-ben indult meg a hazai Tudományos Gyűjtemény, amely a tudós találmányokat, értekezéseket publikálta. Ebben a gyűjteményben jelent meg Balogh Pál: A szorgalmatos Fog-orvos c. könyvének ismertetése 1831-ben.

Fogászat a XIX. században


Az első fogászati tanszéket Árkövy József alapította. Neves fogorvosok: Hattyasy Dezső, Bánóczy Jolán, Tóth Károly, Huszár György és Holló József voltak. Az orvostudomány művelését az 1900-as évek elején a budapesti, a kolozsvári és a pozsonyi egyetem orvosi fakultásain végezték. A klinikák felépítése Trefort Ágoston és Markusovszky Lajos érdeme. A trianoni békeszerződés után a kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi egyetem Pécsre települt és folytatta az orvosképzést. A két világháború között új egyetem, ezen belül új orvosi kar létesült Debrecenben, így négy egyetemnek volt Magyarországon orvosi fakultása. Az 1950-es évek végén szovjet mintára nálunk is létrehoztak egy önálló Orvostovábbképző Intézetet, amelyik leválasztotta az egyetemek orvosi karairól a szakorvosképzést és az 1950-es évek elején ugyancsak szovjet mintára az orvosi karok önálló orvosi egyetemként az Egészségügyi Minisztérium szakmai felügyelete mellett leváltak a tudományegyetemekről. A rendszerváltás után 1995-től az orvosegyetemek szakirányítási feladatát újra a Művelődési ill. az Oktatási Minisztérium látja el és 2000-től az orvosi egyetemek többsége karként integrálódik a tudományegyetemek karaihoz. A két orvosi egyetem (HIETE és SOTE) egyesül Semmelweis Egyetem néven.

Forrás: Forrai Judit: A magyar fogtudomány kezdete (Magyar Tudománytörténeti Intézet és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár)


Korabeli fogászati eszközök

   

     


       

 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz